A legkorábbi színpadi hátterek festett vászondíszletekből álltak, amelyek jellemzően építészetet, tájakat vagy mitológiai jeleneteket ábrázoltak. A reneszánsz idején a lineáris perspektíva alkalmazása festett hátterek létrehozásához vezetett, amelyek a mélység érzetét közvetítették, és ezáltal fokozták a színpad háromdimenziós hatását.
A 18. században a színpadtervezők -, például a Bibiena családhoz tartozók - egyre kifinomultabb technikákat fejlesztettek ki a perspektíva és a chiaroscuro effektusok hátterében; különösen az operában és az udvari színházban ezek a hátterek a nagyszerű jelenetek létrehozásának sarkalatos elemeivé váltak. A 19. századi ipari forradalmat követően a gépesítés és a világítástechnika fejlődése tovább ösztönözte a hátterek használatát, és a modern előadóművészeti műfajok, köztük a színpadi darabok, az opera, a balett és a musicalek standard alkotóelemévé vált.